• Articles
• admin

és ó, a tarkóm. A felfelé söpört Ó, a tarkóm. Bárki mögé mehetnék, és szerelembe eshetnék. Ne hagyd abba. Ne fordulj meg.”

~ Dorianne Laux, a “The Secret Of Backs”

Hold az ablakban

bárcsak azt mondhatnám, hogy olyan gyerek voltam
aki az ablakából nézte a Holdat,
felé fordulna és csodálkozna.
soha nem csodálkoztam. Olvasok. Sötét jelek
amelyek az oldal széle felé kúsztak.
évekbe telt, mire papírból és ragasztóból szívet növesztettem
. Mindenem volt
egy zseblámpa volt, fényes, mint a Hold,
fehér lyuk lángolt a lepedők alatt.

Deanna Phoenix Selene: Van egy művészi igazság a munkádban, Dorianne, egy mesemondó ajándéka, amely az olvasót részletekkel vonzza be, mégis a szellem. Sok nagy művészhez hasonlóan (különösen Georgia O ‘ Keefe és Frida Kahlo festőkre emlékeztetnek) ti is közelítitek a szemeteket ahhoz, ami előttünk van, lehetővé téve számunkra, hogy meglássuk a fájdalmat. Az írás akkor optimista cselekedet? Vagy bátorság?
(Hallgassa meg Dorianne Laux olvasatát, “az élet szép”)
Dorianne Laux: az írás mint az optimizmus cselekedete? Talán ez igaz. Úgy értem, minek bajlódni, ha nincs remény, még egy nagyon kicsi is, a fajunk számára. Talán művészként azt gondoljuk, hogy ha megállunk, és alaposan megnézzük, vagy ha elég alaposan megnézzük, valami jó származhat ebből a tekintetből, valami megragadható. Úgy tűnt, hogy O ‘ Keefe valójában az ellenkezőjét teszi, közelebb hoz minket a szépség fájdalmához, vagy ahogy Rilke mondaná, a szépség rettegése. Kahlo elviselte a fizikai fájdalmát, és igen, furcsán széppé tette. Kellett ehhez bátorság? Nem hiszem, hogy volt választásuk. Úgy tűnik, hogy a művészek kényszerítve vannak arra, amit csinálnak, megszállottak, természetfeletti módon éberek a világ iránt, nem csak a fájdalom és a szépség iránt, hanem ahogy mondod, egymás létezésére a másikban. És valamilyen oknál fogva kényszert éreznek arra, hogy csináljanak belőle valamit, leírják, festményt készítsenek róla, szobrot, dalt.

Deanna Phoenix Selene: mi a költő szerepe válság idején?
Dorianne Laux: nem hiszem, hogy a költőnek nagy szerepe lenne a válság idején, de a költészetnek igen. Tudjuk, hogy az emberek a költészet felé fordulnak, még a költészet nem olvasói is, válság idején-halál, háború, pusztítás, bármilyen veszteség, valamint öröm idején–esküvők, születések, Évfordulók. Auden írta versét szeptember 1, 1939, és feltámadt a 9/11/. Az embereknek költészetre volt szükségük, hogy átsegítsék őket a válságon. A költőnek nem volt jelentősége, csak a versnek. Auden “temetési Blues” – ját 1938-as megjelenése óta olvassák a temetéseken:

állítsa le az összes órát, vágja le a telefont.
akadályozza meg a kutya ugatását lédús csonttal,
Csendesítse el a zongorákat és tompa dobdal
hozza ki a koporsót, hagyja, hogy a gyászolók jöjjenek.

“mondd el az igazat a szerelemről” című versét pedig esküvőkön szavalják:

kopogtat-e reggel az ajtómon,
vagy a buszon tapos a
lábujjaimon?
olyan lesz, mint az időjárás változása?
üdvözlése
udvarias vagy durva lesz?
teljesen megváltoztatja az életemet?
o mondd el nekem
az igazságot a szerelemről.
kevesen tudják, ki volt Auden, vagy nagyon érdekli. Ez a költészet, amit akarnak.

por

valaki beszélt velem tegnap este
elmondta az igazat. Csak néhány szót, de felismertem.
tudtam, hogy fel kell kelnem,
leírtam, de késő volt,
és kimerültem, hogy
egész nap a kertben dolgoztam, köveket mozgattam.
most csak az ízre emlékszem —
nem olyan, mint az étel, édes vagy éles.

inkább finom por, mint a por.
és nem voltam feldobva vagy megijedve,
de egyszerű rapt, tudatában.
így van ez néha —
Isten jön az ablakodhoz,
minden fényes és fekete szárny,
és túl fáradt vagy ahhoz, hogy kinyitd.
Nézz rám. Egy fedélzeten állok
Oregon közepén. Vannak
barátok a házban. Ez nem az én

házam, nem ismered őket.
isznak és énekelnek
és gitároznak. Szereted

ez a dal, Ne feledje, “Ophelia”
táblák az ablakok, mail
az ajtó. Suttogok

hogy ne higgyék, hogy őrült vagyok.
nem ismernek olyan jól.
hol vagy most? Hülyén érzem magam.

fákhoz beszélek, levelekhez
rajzanak a fekete levegőn, csillagok
szívükből pislognak-

alakú árnyékok, a Hold felé, félig-
kivilágított és kopár, beragadt, mint egy fejsze
az ágak között. Mi vagy most

? Levegő? Köd? Por? Fényt?
mi? Adj valamit. Nekem van
hogy tudjam, hová küldjem a hangomat.

irány. Egy tárgy. Szerelmem, szüksége van
egy helyre, ahol pihenhet. Mondj bármit. Figyelek.
kész vagyok hinni. Még a hazugság sem érdekel.

mondjuk égő bokor. Mondd, hogy kő. Már
abbahagyták az éneklést, és tényleg mennem kell.
szóval mondd el, gyorsan. April vagyok.

vagyok a Spring Streeten. Ez az én szürke autóm
a felhajtón. Nevetnek
és táncolnak. Valaki köteles

hamarosan megjelenni. Integetek.
Adj egy jelet, ha látsz engem.
én vagyok itt az egyetlen, aki térdre kényszerül.

~ által Dorianne Laux

Deanna Phoenix Selene: Úgy találja, hogy egy traumatikus eseményről művészi módon írni, például metaforákat és hangjátékokat hozni, lehetővé teszi, hogy mélyebben hozzáférjen egy élményhez, talán egy másik bejegyzés lehetővé tételével? Vagy megengedheti magának a távolságot, lehetővé téve, hogy szélesebb perspektívát vegyen fel?

Dorianne Laux: igen, mindkét dolog igaznak tűnik számomra. Szükségünk van egy kis távolságra ahhoz, hogy bármiről írhassunk, különösen, ha traumatikus eseményről van szó. Egy hang, egy kép, egy formális struktúra, ismétlés vagy bármilyen költői eszköz követése segíthet az elme elfoglalásában, hogy az érzelmeket sakkban tartsák, vagy hogy az érzelem alárendelhető legyen az eszközben, a képben, a metaforában, hogy ne vérezzen ki az oldalra közhelyként vagy szentimentalizmusként. Az élmény nyersességét akarja, de nem a tényleges tátongó sebet. Kényes dolog a traumáról írni, mivel a költészet már olyan intenzív kommunikációs forma. Az alábecsülés segít. Mindannyian tudjuk, hogy ha sikítasz valamit, akkor felkeltheti valaki figyelmét, de valójában nem hallgatják meg annyira, amit mondasz, mint ahogy kifejezed– harag, bánat, félelem. De ha suttogják, akkor valójában nemcsak a tapasztalatot, hanem a kimondott szavakat is fokozza. Igyekszünk hallani, amit suttognak. Kikapcsoljuk, amit kiabálnak.

költészetet vásárolnak, mint a bandatagok
fegyvereket vásárolnak — nyíláshoz, kaliberhez,
súlyhoz és védelemhez. Ülnek a padlón
a halom, thumbing keresztül Keats
és Plath, Levine és Olds, négy fiú
egy könyvesboltban, fekete szemüveg, sós haj,
gyűrött ingek a bin St. Vincent De Paul.
az egyik lecsúszik egy megvetemedett keménykötést
az alsó polcról, a többiek
átsiklanak, hogy ellenőrizzék a dátumokat,
a megsárgult kévék simán haladnak
ujjaik alatt.
az egyik suttogva olvas egy versszakot,
egy másik lapoz, és a fejük
majdnem összeér, templomról templomra — kemények
összebújva, barbárok vadászat előtt, gyerekek
egy sikátorban bujkálva, miközben szirénák forognak.
amikor befejezik az olvasást, becsukódik
a dohos borító, mint Tutanhamon sírjának ajtaja
. Vadak
a tudásért, a szépségért és az igazságért.
térdre másznak, hogy megtalálják.

~a “Savages” – től, Dorianne Laux-tól

Deanna Phoenix Selene: volt-e valaha olyan tapasztalat, amely túl erős ahhoz, hogy írjon?
Dorianne Laux: Igen, bár ez nem jelenti azt, hogy nem fogok áttörni és írni róla egy bizonyos ponton. Természetesen ezek azok a tapasztalatok, amelyeket leginkább szeretnénk megközelíteni, ha nem közvetlenül, legalább szellemben, mélységben, árnyékban és szomorúságban. A hozzám közel állók haláláról írtam, Legutóbb édesanyám haláláról. Ez a veszteség olyan hatalmas és szívtelen volt, olyan elhagyatott és magányos, hogy el sem tudtam képzelni, hogy írjak róla. Egy dolog történt, ami lehetővé tette számomra, hogy megpróbáljam, John Donne Szent szonettjeinek olvasása volt. Annyira elmerültem a bánatban, hogy nem is emlékszem, miért, hogyan vagy hol olvastam őket. Mindig is szerettem a verseit, “a halál ne legyen büszke” és “üsd meg a szívem”, de valahogy rábukkantam a szonett VII:

a kerek földek imagin ‘d sarkok, fúj
a trombiták, Angyalok, és kelj fel, kelj fel
a halál, akkor numberlesse végtelenségek
a lélek, és a szétvert szervek goe,
mindazok, akiket az árvíz tett, és a tűz o’ erthrow,
mindazok, akik Warre, dearth, Sage, Agues, zsarnokok,
kétségbeesés, törvény véletlen, van slaine, és te, akinek a szeme,
látni fogja Istent, és soha nem ízlik halál jaj.
de hadd aludjanak, Uram, és én gyászoljak egy helyet,
mert ha mindezek felett bűneim bővelkednek,
‘késő kérni kegyelmed bőségét,
amikor pici ott van; itt ezen az alacsony földön,
Tanítsd meg, hogyan kell megbánni; mert ez olyan jó
mintha véreddel pecsételted volna meg bocsánatomat.

korábban beszéltünk arról, hogy valamilyen költői eszközt vagy struktúrát alkalmazunk, hogy segítsen nekünk a nehéz anyagon. Készítettem egy listát Donne végső rímeiről, és úgy döntöttem, hogy menet közben megpróbálok a sor minden szavához írni. Még abban sem vagyok biztos, hogy tudtam, hogy anyámról fogok írni, de amikor a vers elkészült, rájöttem, hogy elértem valamit, hogy elmondjak valamit, amit még nem gondoltam, hogy képes vagyok elmondani.

az anya halála

a föld elképzelt sarkaiban fújj
trombitáid, angyalaid, és kelj fel, kelj fel …

a nap végén: utolsó látvány, hang, szag és érintés, fújd
utolsó leheletedet a kórház fertőtlenített levegőjébe, kelj fel
az ágyadból, nyolcgyermekes anya, a végtelen kék sebei
fűzd be a hasad, a törékeny hajad és a csontos térded, és menj
ahol soha nem találunk rád, ahol soha nem tudjuk megdönteni
a rend iránti vágyadat, a káosz szeretetét, a zsarnokságodat
a kétségbeesésedet, a sörösdobozodat. Vessétek le hálóing szemeiteket
és ússzátok át a csendet, hálóingeteket, mint a Jaj
aprított lelketek, barlangos szívetek köré, azt a helyet
úgy hagytatok el minket, mint egy ajándékot, törékeny lépcsőházát, ha túl gyakran és túl későn kell felmásznunk
. Engedj el minket, hagyd, hogy kegyelmed
csendben lélegezzen felettünk, amikor el tudjuk viselni, föld
mivel veszteségünkben vagyunk. Megtanítottad nekünk, hogyan szedjük ki a jót
bármiből, bocsáss meg bárkinek, még neked is, elárasztva, ahogy a véredben vagyunk.

Donne versei átsegítettek anyám halálán, ahogy segítettek nekem is írni a haláláról. És ahogy már korábban is beszéltünk róla, nem a költő volt az, aki 1631-ben halt meg Londonban, míg én majdnem 400 évvel később éltem át anyám halálát Raleigh-ben, hanem azok a versek, amelyeket ránk hagyott, hogy elolvassam a kétségbeesés óráiban.

itt vagy, kimerült egy másik éjszaka a sírás,
összegömbölyödött a kanapén, a padlón, lábánál az ágy,

bárhol esik esik le sírva, félig csodálkozva
, amit a test képes, nem hiszem, sírhatsz

többé. És ott vannak: a zoknija, az inge, a
alsóneműd és a téli kesztyűd, mind egy laza kupacban

a fürdőszoba ajtaja mellett, és megint leesel.
egy nap, évek múlva, minden más lesz:

a ház tiszta egyszer, minden a helyén, ablakok
ragyogó, nap jön könnyen most, futást át

a vékony máz viasz a fa padló. Lesz peeling
egy narancs, vagy nézni egy madár ugrás a szélén a tető

a szomszédban, észrevette, hogy például a teste csapdába
a levegőben, csak egy pillanatra, mielőtt összegyűjtötte az akarat, hogy repülni

a fodros a szárnyait, majd csinálja: repülő.
olvasni fogsz, és egy pillanatra látni fogsz egy szót

amit nem ismersz fel, egy egyszerű szót, mint a csésze vagy a kapu vagy a wisp
és úgy fogsz gondolkodni, mint egy gyerek, aki felfedezi a nyelvet.

Cup, addig mondjátok újra és újra, amíg értelmet nem nyer,
és ekkor mondjátok ki először hangosan: meghalt.

nem jön vissza, és ez lesz az első alkalom, hogy elhiszed.

~Dorianne Laux

Deanna Phoenix Selene: A modern társadalomban annyira eltávolodunk a haldokló folyamattól, és annyira felkészületlenek vagyunk, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, különösen akkor, amikor a folyamat olyan fájdalmasan és tiszteletlenül nyúlik ki, mint a rák esetében. Annak ellenére, amit Hollywoodtól tanulunk,” a halál nem romantikus”, ahogy azt a versében állítja, hanem inkább, ” fekete jegyzet egy üres személyzeten.”Mit tehetünk akkor másképp, hogy jobban felkészüljünk?
Dorianne Laux: azt hiszem, minden költészet felkészülés a halálra. Tu Fu egyik kollégája egyszer azt mondta neki: “olyan, mintha kétszer élnénk.”Imádom Manuel Banderia Brazil költőnek ezt a kis versét:

az élet csoda.
minden virág,
formájával, színével, aromájával
minden virág egy csoda.
minden madár,
tollazatával, repülésével, dalával
minden madár csoda.
a tér, végtelen,
a tér egy csoda.
az idő, végtelen,
az idő csoda.
a memória egy csoda.
a lelkiismeret egy csoda.
minden csoda.
mindent, kivéve a halált.
a költészet lehetővé teszi számunkra, hogy hozzáférjünk a quotidian misztériumokhoz. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy tiszteljük életünk csodáját, ahogy éljük őket, hogy amikor eljön a halál, hálásak legyünk. Egy másik vers, öt mondat formájában, Gary Young:

két lányt villám csapott a kikötő torkolatánál. Egy narancssárga
láng felemelte őket, és újra lefektette őket. Vékony ruháik
elolvadtak. Csoda, hogy túlélték. Csoda, hogy
egyáltalán megszülettek.

valaki, akit szeretek haldoklik, ezért,
amikor elfordítom a kulcsot a gyújtás
és vissza az autót a parkolóhely
a mélygarázsban, és a rádió
jön, hirtelen és hangos, valami
Haydn, egy csökkenő fúga, és manőver
az autó a gyengén megvilágított alagutakban
a mélygarázsban, és az alacsony mennyezet, miután a sárga nyilak
stenciled időközönként a szürke cement falak,
gondolok rá, lassan halad át az utolsó
nehéz nap az életében és nem tudom abbahagyni a sírást.
amikor megérkezem a fizetőkapuhoz, rá kell vennem magam
hogy ne gondolkodjak, miközben zsebemben ásom az utolsó
érméimet, forduljak a kísérőhöz, közömbös
kék köntösében, fehér haja füstként göndörödik
viharvert nyakán, és köszönjem meg,
mint egy idióta, és hajtsak be a vakító déli fénybe.
minden borzasztóan szimbolikus,
és minden a rákra emlékeztet:
a Chevron teherautó, kerekített hasa
szétfröcskölte az útszelet és a tegnap esti eső
verejtéke, a virágbolt mögötti kuka
rugózott fedele
lenyomta a halott esküvői csokrokat—
még valami egyszerű szaga is van, a kávé sodródik
egy kávézó nyitott ajtajából, és a szemem
beolvad, fáj a foglalatukban.
hónapok óta csak a figyelmetlenség áldását akartam
, hogy óvatosan mozogjak szobáról szobára
kis házamban, feledékenységtől zsibbadva.
megenni egy tál gabonapelyhet, és elképzelni sem tudom,
vékonyra és sápadtra súrolta, képtelen lenyelni.
hogyan ne képzeljük el, hogy a daganatok
érik a bőre alatt, hús
megcsókoltam, simogattam az ujjaimmal,
nyomtam a hasam és a mellem ellen, néhány éjszaka
olyan keményen, hogy azt hittem, beléphetek, kinyithatom
a hátát a gerincnél, mint egy ajtó vagy függöny
és becsúszhatok, mint egy kis hal a bordái között,
az ajkaimmal lökdösöm agyának korallját,
belek kék tekercseinek ecsetelése
farkam bordázott selymével.
a halál nem romantikus. Haldoklik,
nem számít, hogyan látom, nem számít
mit hiszek, ez a tény éles
és egydimenziós, atonális,
fekete jegyzet egy üres boton.
a lábam hideg, de nem olyan hideg, mint az övé,
és utálom ezt a zenét, amely elárasztja
az autóm szűk belsejét, a fejem,
lelassítja a világot a
lurid majesty—vel, mindent átalakít, amit látok
valamiféle emlékművé az élet számára,
nem számít, milyen csúnya vagy értelmetlen—
még az előttem lévő régi Ford is,
kopott hátsó vége elvékonyodása a fésűkagyló a rozsda,
szivattyúzás fekete klasszikus felhők kipufogó
a csillogó levegő-még a szívós
sarkantyúk kapaszkodott a kerítés, szőlő és virágzás
a jelentéktelen, zene ömlött
nyitott arcuk felfelé ível, elhaladva
a kék utolsó peremén és egy másik galaxis csendes medencéjébe
, mintha ez az üresség
a jóindulat helye lenne, rendeltetési hely,
egy béke, amelyre fel tudunk emelkedni.

~ Dorianne Laux

Deanna Phoenix Selene: Ön szanatórium szakácsként, Benzinkút vezetőként, szobalányként dolgozott. Hisz abban, hogy bármilyen munkát szentté lehet tenni? Van kivétel?

Dorianne Laux: nem vagyok biztos benne. Mivel a halál nem Romantikus, a munka sem. Ez nehéz, összetett törekvés, még akkor is, ha szereted a munkát, amit csinálsz, és vannak olyan munkák, amelyeket soha nem szeretnék elvégezni. Van egy csodálatos vers egy könyvben, éjszakai műszak a feszület gyárban, írta Philip Dacey, az úgynevezett “The Feet Man.”Ezekkel a sorokkal ér véget:

nem volt könnyű:
képzeld el, hogy Jézus Jézus után jön le
rád
azon a vonalon, és te
a kalapácsod készen áll, tudod
mit kell tenned
a megélhetésért.
vagy B. H Fairchild verse, dala:
egy kis dolog jól sikerült, apám azt mondta

oly gyakran, hogy belefáradtam
hallani, és elveszett
magam a bolt északi végén, egy alvilág
a
hegesztők, akik fekete maszkot viselt, és bámult

keresztül füstölt üveg, ahol
minden éjfél volt
kivéve a legtisztább szikra, a kék-fehér ív
a
bilincs és rúd. A kalapácsok tompa dallamokat készítettek

salakot hackelve, az acetilén
lángok pedig árnyékot vetettek
emberekre a bádogtetőre, mint a nagy madarak
a csökkenő fénykörök csapdájában.
de igen, Azt hiszem, van méltóság dolgozni. Van egy történet arról, hogy Tom Waits megáll és bemegy egy régi templomba, hogy megnézze az ólomüveget. Valaki bejött, és összetévesztette az új gondnokkal, elővett egy seprűt és felmosót, és munkába állította. Tom ahelyett, hogy elmagyarázta volna, ki ő, fogta a seprűt, és söpörni kezdett. Imádom ezt a történetet. Miért ne? Az egyik munka “szentebb”, mint a másik? “Jobb” zenésznek és dalszerzőnek lenni, mint gondnoknak? Mindenkinek megvan a maga feladata, és azt olyan jól kell csinálni, ahogy csak lehet. Mit mond a “Ask” karakter Robert Boswell görbe szívében? “Tiszta, még akkor is, ha nem jelenik meg.”Aztán megint, emlékszem, hogy Carolyn Forche mondta, mint egy nő költő a másiknak:” nem kell, hogy tiszta ház legyen.”Nagyszerű tanács volt! Ez a probléma a költőkkel, két ellentétes gondolat egyszerre igaz lehet.

Deanna Phoenix Selene: úgy érzi, hogy a versírás folyamata empatikusabbá teszi az embert?
Dorianne Laux: ismét nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, hogy jobb az esélye annak, aki időt tölt azzal, hogy megpróbálja kitalálni a helyét a világban a művészet révén. A művészet természeténél fogva introspektív, és az önvizsgálat gyakran önvizsgálathoz, megértéshez és együttérzéshez vezet, mind az én, mind a mások iránt. Aztán megint, rengeteg művész volt, aki igazi bunkó volt. Szóval nem tudom biztosan. Tudom, hogy segített tudatosabbá válnom. És még egy kis empátiát is érzek a bunkó iránt.

Kína

hátulról úgy néz ki, mint egy férfi
egyszer szerettem, hogy hangdog lomha
a farmer, egy pulóver mellény, a nyaka
vastag erezetű, mint egy ló kakas, egy halo
apróra vágott fürtök.

kávét rendel és átkutatja
zsebeit, először elöl, majd
hátulról, egy hosszú ujj csúsztatja
a hasított farmerbe, ahogy az ember
Belém csúsztatta a hüvelykujját egy nyáron
ahogy a szerelem után feküdtünk, szeplős
testünk két halvány tengeri csillag a lepedőn.

Sperma szivárgott és összegyűlt a tenyerében
ahogy lassan mozgatta a hüvelykujját, nem
hogy felizgasson, csak hogy megerősítse
ott volt.

azóta szerettem más férfiakat, a
– ot a számba vettem, mint egy meleg magánhangzót,
alattuk feküdtem, és néztem, ahogy az íriszük
kis világokként lebegett a szemükben.

de ez az ember megnyomta a hüvelykujját
a gerincem farka felé
mintha belépne
Kína, vagy egy érett papaya

úgy, hogy most
amikor a szerelemre gondolok
erre gondolok.

~Dorianne Laux

Deanna Phoenix Selene: kik voltak a legnagyobb hatással a tanulás, hogyan kell megtapasztalni a világot mélyen, és kifejezni, amit tanúja költői?

dorianne Laux: anyám nagyszerű tanár volt. Megtanított hallgatni, látni, gondolkodni, elképzelni. Zongorázott, és a zene, ami gyerekkoromban körülvett, lehetővé tette, hogy magamba süllyedjek, az érzés és a képzelet szótlan helyére. Tehát a csend szavakkal való megtörése jelentős cselekedetnek tűnt. Hatalmas szókincse is volt, és azt hiszem, hogy a nyelv iránti figyelem inspirált. Volt egy módja annak, hogy olyan dolgokat mondjon, amelyek felháborítóak voltak: “Ó, Jézus Krisztus a mankón”, mondhatta, és láttam, hogy a nyelv szórakoztató, imagisztikus, rugalmas, vad célokhoz szokott. A természet a finomság, a csend és a hatalmasság nagy tanítója volt. San Diego kanyonjaiban nőttem fel, a nagy Csendes-óceán közelében. Gyermekként a tenger pusztájával szemben álló elnémított sivatagi színek megtanítottak arra, hogy milyen kicsi vagyok, és hogy csak egy állat vagyok a sok állat közül.

“de tudom, hogy csak a szerencse
hozta ide, a szerencse és a szerelem
, aminek semmi köze hozzám. Kivéve
hogy ez az, amit néha kapunk
ha elég sokáig élünk. Ha türelmesek vagyunk
az életünkkel.”

~Dorianne Laux, “Zene reggel”
Deanna Phoenix Selene: Hogyan tanulhatunk meg figyelmesebbnek, türelmesebbnek lenni? Költőként, művészként és emberként?
Dorianne Laux: a vers olvasása a figyelem cselekedete. Természetesen a vers írása és átdolgozása, az egyensúly, a tökéletesség érzésének elérése nagy türelmet igényel. De a figyelem időt és csendet igényel, a szabadidő érzését egy olyan világban, amely folyamatosan másfajta figyelmet követel. Létre kell hoznunk azt, amit Wordsworth “időfoltoknak” nevezett az életünkben.

létezésünkben vannak olyan időfoltok,
amelyek megkülönböztetett
elsőbbséggel megtartják
egy felújító erényt, ahonnan-depressziós
hamis
vélemény és vitatott gondolat,
vagy nehezebb vagy halálosabb
súly,
triviális foglalkozásokban, és a kerek
rendes
közösülés–az elménk
táplálkozik és láthatatlanul helyreáll;
egy erény,
amely fokozza az élvezetet,
amely áthatol, képessé tesz minket arra, hogy magasra emelkedjünk,
magasabbra emelkedjünk, és felemel minket, amikor elesünk.
időt kell szánnunk arra, hogy emlékezzünk magunkra, elszakadjunk a tömegtől, és találjunk egy helyet, ahol elálmosodhatunk és múzsázhatunk, megcsodálhatjuk a világot, hálásak lehetünk. Ez nevetségesnek tűnik egy olyan időszakban, amikor háborúban állunk, az embereknek nincs munkájuk, gyermekeket vásárolnak és adnak el. Ez egy horror show odakint. És mindig is az volt. Fajunk történetében soha nem volt halcyon idő. De készíthetünk saját személyes halcyont, még ha csak pillanatokra is, “időfoltokat”, amelyekből felfrissülve emelkedhetünk fel, és újra felvehetjük az ekét. És forgassa pontosan a tollat.

ez a közeli

a szobában, ahol fekszünk,
fény foltok a rajzolt árnyalatok Sárga.
izzad és húzza egymást, mászni
ujjainkkal a csúszós létrák borda.
ahol testünk érintkezik, a test
életre kel. Fej és szükség, mint a láthatatlan
állatok, rágják a mellemet, a lágy
a combok belsejét. Amit akarok
egyszerűen kinyújtom és elveszem, nincs csemege most,
a sötét emberi kenyeret eszem maroknyi
kapzsi maroknyi. Szem ujjak, száj,
édes piócák a vágy. Őrült nő,
agya tele méhekkel, nézze meg, hogyan görbül a tenyere
ökölbe, és értelmetlenül veri a párnát.
és amikor a testem végül enged neki
majd elhúzza magát, sós fűzővel
és meghajlik a végső fájdalommal,
annyira hálás vagyok, hogy bármit megadnék neked, bármit.
ha szeretnélek, ha ilyen közel lennék, belehalnék.

~Dorianne Laux

Deanna Phoenix Selene: mi a helyzet a holddal?
Dorianne Laux: ez valószínűleg a Földünk egy része, amely az ürességbe került, a halott, hideg, csendes, élettelen része a kakofón, szerencsétlen énünknek. Ez állandó és folyamatosan változik. Olyan nagy, kerek és tele, vagy olyan vékony, ívelt és éles. Eltűnik. Újra megjelenik. Követ minket. Ez tart minket társaságban. Ez egy lámpás a sötétség ellen. Úgy tűnik, szenved. Úgy tűnik, hogy ragyog. Ez az első közhely. És mint a rózsa, soha nem fogunk belefáradni az írásba.

További megjegyzések:

Dorianne Laux ötödik gyűjteménye, a férfiak könyve, jelenleg elérhető W. W. Norton. Negyedik verseskötete, a tények a Holdról, az Oregon Book Award címzettje, és a Lenore Marshall Poetry Prize rövid listájára került. Laux az Awake, What we Carry, a National Book Critic ‘ s Circle Award és a Smoke című könyvek szerzője, valamint két remek kis sajtó kiadás, a Superman: The Chapbook és a Dark Charms, mindkettő a Red Dragonfly Press-től. A költő társa társszerzője: A Guide to the Pleasures of versírás, ő a címzett két legjobb amerikai költészet díjat, a Pushcart díjat, két ösztöndíj a National Endowment for the Arts és a Guggenheim Fellowship. Széles körben antologizált, munkája megjelent A BEST OF APR, a Norton Anthology of Contemporary Poetry és a Best of the Net. 2001-ben a néhai költő meghívta díjas Stanley Kunitz olvasni a Kongresszusi Könyvtár.

Laux 1990 óta és 2004 óta tanít költészetet magán-és nyilvános helyszíneken a Pacific University alacsony rezidens MFA programjában. Nyaranta a kaliforniai Big Sur-i Esalen Intézetben és a Castle Hill-i Truro Művészeti Központban tanít. Verseit lefordították francia, spanyol, olasz, koreai, román, Holland, Afrikaans és brazil portugál nyelvre, válogatott műveit pedig egy szobában rongygal a kezemben a Camel/Kalima Press fordította arabra. A legújabb versek megjelennek az American Poetry Review – ban, a Cimarron Review-ban, a Cerise Press-ben, A Margie-ban, a Seattle Review-ban, a Tin House-ban és a Valparaiso Review-ban. Férjével, Joseph Millar költővel 2008-ban Raleigh-be költöztek, ahol költészetet tanít az Észak-Karolinai Állami Egyetem MFA programjában.
látogasson el Dorianne Laux szerzőjének weboldalára