• Articles
• admin

Pilar Jennings arról, hogyan lehet legyőzni az együttérzés két közös akadályát. A kulcs a szenvedés igazságával való szembenézés — a saját és mások szenvedésével.

amikor nemrégiben megkérdezték tőle, mi fog történni halála után, a Dalai Láma vállat vont, és azt mondta, hogy nem tudja. De azért imádkozott, hogy ott születhessen újjá, ahol a legtöbb szenvedés van.

ahogy ezzel a figyelemre méltó kijelentéssel ültem, eszembe jutott, hogy ez a bodhiszattva útja: az életet mások szenvedésének szentelni, annak minden formájában, amíg véget nem ér.

mégis, talán észrevettétek, hogy ez a nemes válasz—a buddhista bölcsesség középpontjában álló együttérzés—könnyen megfoghatatlan cél maradhat. Sokunk számára lesújtó, szinte ösztönös szakadék tátong aközött, ahogyan a szenvedésre reagálni akarunk, és aközött, ahogyan megszoktuk.

a legfontosabb kihívás az, hogy felismerjük közös emberségünket, még akkor is — talán különösen—, ha azt éles különbségek borítják.

a buddhizmus és a pszichoterápia ismeretében két akadályt szeretnék megvizsgálni a saját és mások szenvedésének gondozásában—a visszavonulást és a csalódást—, és hogyan lehet legyőzni őket.

sokunk számára a szenvedés visszavonulást okoz. Amikor végiggondoljuk, Hogyan változtassuk meg ezt a mintát, hasznos lehet figyelembe venni, hogy a szenvedéstől való visszavonulás elsősorban a védelemre irányuló erőfeszítés. Ha például akut szenvedést tapasztalt az élet korai szakaszában, akkor valószínűleg védő részei lesznek önmagának, hogy bármit megtegyen, ami szükséges a további fájdalom elhárításához. Ezt teszik a belső védők: őrködnek a közelgő végzet elhárítása érdekében. Gyakrabban, mint nem, ez azt jelenti, hogy megtaláljuk a kacsa és a fedél módját.

a szenvedéstől való visszavonulás legbonyolultabb és legparadoxikusabb része az, hogy ellentétes a természetünkkel. Össze vagyunk kötve. Ezt a felismerést hangsúlyozzák a buddhista tanítások, valamint a neurobiológia és a pszichoterápia. Ezt az életet anyánk arcát keresve kezdjük, és az utolsó leheletig, akár tudjuk, akár nem, hordozzuk ezt a bensőséges kapcsolat utáni vágyat.

tehát a kihívás az, hogy új és rugalmasabb módszereket találjunk a viszonylagos biztonság fenntartására az élet közepette, annak minden előre nem látható nehézségével együtt. Természetesen a tökéletes biztonságra nem számíthatunk. De erőfeszítéseket tehetünk annak érdekében, hogy felismerjük azokat a belső és külső feltételeket, amelyek hozzájárulnak vagy veszélyeztetik jólétünket. Ez az, amit megtanulunk csinálni, amikor az éberséget gyakoroljuk. Többet veszünk észre a valóságunkból ítélkezés nélkül, és barátságos kíváncsisággal tanulunk róla, hogy jobban felismerjük válaszaink valószínű kimenetelét. A buddhista hagyomány szerint ezt annak szellemében tesszük, hogy csökkentsük a jövőbeli szenvedést és növeljük a jólétet magunk és mások számára.

a történelmi Buddha olyan módszert javasolt, amely segít a testnek és az elmének együttműködni a viszonylagos biztonság és könnyedség érzésének növelésében. Ez a módszer magában foglalja a lélegzet használatát, hogy segítse az elmét abban, hogy jobban felkészüljön a valósággal való megbirkózásra. Amikor ügyesen dolgozik a légzéssel, lelassítja azt, és enyhe szüneteket tartalmaz minden belélegzés és kilégzés között, az idegrendszer szabályozottabbnak érzi magát, és az elme jeleket vesz a testből, hogy elég biztonságos ahhoz, hogy elengedje az őrét.

a lélegzet ébersége felbecsülhetetlen módja annak, hogy feloldódjon, ha stresszes körülményekkel foglalkozik. Ez ad több bizalmat a képességét, hogy kapcsolatban maradjon a tapasztalat—és a szenvedés a világon—akkor is, ha ez jelent félelmetes kihívásokat.

ez elvezet minket egy másik akadályhoz, hogy szembenézzünk a szenvedéssel, amely hatalmas erővel bírhat, különösen válság idején. Amikor akut szenvedéssel szembesülünk, csábító érezni, hogy felemészt az, ahogyan mások csalódást okoztak nekünk. Ha rosszul bántak veled, vagy tud másokról, akik voltak, ez a válasz érthető. De amikor a csalódás rögzít minket, oda-vissza csapkodhatunk a magunk alkalmatlanságának érzése és a dühösség között azok iránt, akik kárt okoznak.

a traumatológusok hasznos betekintést nyújtanak ebbe a dinamikába. Bármely válságban, akár családban, akár nagyobb közösségben, általában annak kombinációja van, hogy valaki megsérül, valaki kárt okoz, és valaki passzívan tanúskodik. Az, hogy bántanak, és nem segítenek, gyakran mély csalódást és bizalmatlanságot eredményez az emberek és a kapcsolatok iránt.

a csalódásból való gyógyulás időbe telik, és hajlandóságot igényel arra, hogy meggyászoljuk azt, ami nem történt meg, de kellett volna. A pszichoterápiában azzal a nehéz és bátor folyamattal dolgozunk, hogy tudatosan gyászoljuk a szenvedés személyes és kollektív tapasztalatait, mint az utat ahhoz, hogy érezzük gyengéd szívünket, amely gondoskodásra és együttérzésre szorul.

a buddhista meditációban a csalódás és a harag érzéseit a szerető-kedvesség meditáció gyakorlása révén tárják fel és vitatják meg. Idővel ez a módszer megerősítheti azt a zsigeri megértést, hogy mindannyian boldogságra és szenvedéstől való szabadságra vágyunk.

ezt először úgy tesszük, hogy szeretetet és együttérzést váltunk ki azok iránt, akikről könnyen gondoskodhatunk, majd kiterjesztjük ezeket a gyengéd érzéseket a világon élő emberek túlnyomó többségére, akiket nem ismerünk, és lassan még azokra is, akikkel nehézségeink vagy konfliktusaink voltak. A legfontosabb kihívás az, hogy felismerjük közös emberségünket, még akkor is—talán különösen—, ha azt éles különbségek borítják.

lehet, hogy észre egyfajta mentális hajlékonyság és könnyedség, ahogy dolgozik ezzel a gyakorlattal, még az emberek, akik általában okoz neked szorongást. A szerető-kedvességen való elmélkedés segíthet abban, hogy kiegyensúlyozottságot fejlessz ki, és kevésbé érezd magad magányosnak, kevésbé csalódottnak, és készen állsz a helyreállt bizalomra.

összetett időket élünk át. Számos feltűnő példát tartalmaznak arra, hogy az ember hajlamos elfordulni a szenvedéstől. Itt az ideje, hogy eltökélten gyakoroljuk a spirituális utunkat, hogy teljesen megnyíljunk a saját és mások szenvedése előtt, és hogy létrehozzunk egy olyan együttérző kútat, amelybe könnyen belecsapódhatunk. Ez a nemes erőfeszítés segíteni fog nekünk és a jövő generációinak abban, hogy mindannyian megérdemelt nyugalommal és jóléttel éljünk.